Svájc bármely sarkában járunk, biztos mindig akad egy hegy, amit meg lehet mászni. Sok kalandos túra van mögöttünk és ez is bekerül az emlékezetes csúcsok közé.
A Selun a toggenburgi Churfirsten első vagy hetedik „törpécskéje” attól függően, hogy keletről vagy nyugatról számolgatjuk őket. A Churfirsten markáns látv
ányukkal a kelet-svájci hegyek egyik legjellegzetesebb képét alkotják. Az északi oldaluk könnyebben túrázható, a délen közvetlenül a Wallensee fölött magasodnak néhol több száz méteres függőleges fallal. Látványuk mindkét oldalról impozáns. Mi az északról vágtunk neki a Selun megmászásának.
A túrát teljes mértékben gyalog terveztük, de amikor érkezésünk után megláttuk a 100 éves Selunbahnt, tudtuk, hogy ezt ki kell próbálni. Én még egy kicsit puhítottam a társaságot, hogy esetleg majd lefelé jobb lenne, meg milyen szép az erdő, de senki nem bánta meg, hogy a kis lélekvesztővel tettük meg az első 600 méter szintet. Már azért sem, mert lentről minden hegy – „hát ez innen egy köpés, ez nem is olyan vészes, na utána még felmegyünk majd egy másikra is” - egy kicsit kisebbnek tűnhet, mint utána vagy közben. A lényeg hogy, lifttel fel, onnan 1580 m-ről indulás felfelé. Minde
n adott volt a jó hangulathoz, napsütés, kellemes tavaszi idő, haver, feleség, gyerek. Ez utóbbi, mint legnagyobb öröm az életünkben, akár gyalog, akár a hátamon egy igen nehezítő körülmény. De ez a szép az egészben. Út közben elmondtuk az összes -általam ismert- mondókát, fütyürésztünk a mormotáknak, megnéztünk minden érdekes virágot és bogarat, válaszoltam hatszázkilencvenezer kérdésre és még így is hazaértünk aznap. De van ennél jobb a világon?
A sok igen jól kiépített svájci heggyel szemben ennek a környéknek az egyik előnye vagy hátránya – ez nézőpont kérdése - hogy nem visz fel egy zárt lift a csúcsra némi pezsgővel és chips-szel (apero), hanem fel is, meg le is séta van. Az említett négyszemélyes lélekvesztőt leszámítva.
A környék fantasztikus és vadregényes. Itt is vannak parasztházak, istállók, meg Hütte is - csak zárva - de még is valami más volt, mint mondjuk a Säntis-en, vagy bármelyik híres svájci hegyen. Itt most nem volt ember, vagyis tömeg nem volt és nagy valószínűséggel sosincs. A számunkra egyetlen valamire való fickó egy síturázó volt, egyébként nagy valószínűséggel egy hegyi paraszt, inkább az ötven felé, aki az amúgy is gyenge tél után május 8-án a két méter széles még megmaradt hófolton szaladt felfelé. Fent aztán elmesélte, hogy ő majd most itt lesíel. Mondom magamban: Hansi, te nem biztos, hogy teljesen komplett vagy, itt nincs hó. Valószínűleg látta az arcomon a kérdőjelet és akkor mesélte el, hogy a keleti oldalon még le lehet csusszani. Hansi minden további nélkül felvehetné a versenyt egy-két Eurosporton bohóckodó freestyle-os sráccal. Ahogy ígérte, lecsúszott.
Mi körülbelül kettő óra alatt gyűrtük magunk alá a hegyet és siker ittasan, de óvatosan egyensúlyozva nyomtuk be a „Bordán Sport Hütte” szendvicseit. A csúcson, ahogy kell egy kereszt egy csúcskönyv, amibe beleírtuk, megüzentük. Lefelé aztán már nem lifteztünk, így a négyfejű combizom is megkapta a magáét. A völgybe érve mindenki olyan szótlan lett, mint a kisiskolás gyerek nap végére, de ismét gyűjtöttünk egy kis erőt a természetből a jövő hétre.
