Szerencsére ismét egy fantasztikus vasárnapra ébredtünk, mivel már a hét elején elhatároztuk, hogy a második Churfirstet is célba vesszük. Indulás otthonról 9:00-kor. Semmi forgalom, így 40 perc alatt a hegy lábánál lévő Starkenbach falucskában voltunk. A már ismerős liftecskével nekivágtunk a hegynek.
Az eredeti terv szerint a lányok nem jöttek volna fel végig, de együtt indultunk, én vittem a gyereket, ez megadta a ritmust, így a Frümsel lábánál nem szívesen hagytam volna ott őket. Na, nem mintha féltettem volna őket , de a fenti látványtól és élménytől nem foszthattam meg a hölgyeket. Nem mellékesen, így a napnak mindkettőnk számára volt némi sportértéke. Tehát nekiindultunk a meredeknek. A kb 30 fokos lejtő térdig érő csapással tarkított, néhol sáros, néhol sziklás részekkel tette próbára a koncentráló képességemet. Biztosan állíthatom, hogy lassan a figyelem megosztás mestere leszek. A gyerek a hátamon, a kérdések záporoznak és közben már az utasítások is elkezdődtek. „Nem kell felmenni, apa óvatosan, hova lépsz, jaj mit csinálsz, fázom, kinek fütyülsz, hol a mormota, oda menjünk” stb. A kérdések nagy részét megválaszoltam, az értelmetlen utasításokat megdumáltuk, a helyeseket megcselekedtük és így volt jó. Mert minden ilyen vasárnap jó. Nem attól jó, hogy a Selunon vagyunk vagy a Frümselen, a Csóványoson vagy a Nagyhideg-hegyen, Svájcban vagy Magyarországon, hanem a békességtől, az együttléttől.
A mostani alkalommal is csak egy magányos hölggyel találkoztunk felfelé. Ezen nincs mit csodálkozni, a 25C fokos napsütésben a legtöbben valószínűleg már kidobták magukat a strandra vagy valamelyik Hüttében hűsölnek. Nem irigykedem rájuk és igazából meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg jobb lenne a medence szélén ücsörögni. A fenti látvány ismét mindent megér. A Frümsel tetején nem rendeznek tömegjelenetet az egyszer biztos. A „feljárat” csak 30 fokos szögben tör az ég felé, a másik oldal gyakorlatilag függőleges sziklafal, a kettő között másfél méter széles gerinc, a figyelem ezért a gyerekhordó hátizsák nélkül sem hagyhat alább. A „kicsit bóbiskolok egyet, amíg a gyerek szaladgál”-t, úgy ahogy van zárójelbe is tehetjük. Próbáljon meg valaki egy 2,5 éves gyereket két órás hátizsákban ülés után nyugalomra bírni. Muhahaha... Azért sikerült fényképezni, meg uzsonnázni is és persze gyönyörködve töltöttünk el egy jó fél órát odafent.
Amiről viszont már fölfelé álmodoztam az a lefele combozás volt. Igen, ma szerda van és még mindig olyan izomlázam van, mint egy túlsúlyos filozófusnak, akit megkergettek a kutyák a városligetben. (És úgy is járok).
